Útitársammal, Linával már épp a szállásunk felé tartottunk, vacsora után kutatva Kampong Chhnang városában, amikor egy pillanatra megálltam, hogy lefotózzak egy házikót a naplementében.

A szemem sarkából láttam, hogy eközben egy néni a szomszédból hevesen integet, hivogató kézmozdulattal. Azt hittem, csak egy fotót szeretne, de mint kiderült, a házába invitált. Gondoltam, talán belülről is megmutatná milyenek ezek a kis fából és lemezből épült, cölöpökön álló házak. Lina és én is kíváncsiak voltunk rá, így azonnal éltünk a lehetőséggel.

A cölöpökön álló faház

Belépve az épületbe több szem is ránk tapadt, a néni három lánya és egyikük férje volt velünk. Bátorítóan mutogattak a padlóra, hogy foglaljunk helyet, készül a vacsora, együnk velük. Először nem akartuk elfogadni a meghívást, úgy éreztük nem lenne illő, ha „elvennénk” azt a látszólag keveset amilyük van. Ők mégis ragaszkodtak a meghíváshoz, így végül maradtunk.

A házikó egy légtérből állt, az ajtó mellett jobbra hatalmas zsákok és egy robogó parkolt, balra, a földön már előkészítve a tálak és a zöldségek. Kicsit beljebb egymással szemben egy-egy matrac volt a padlón, mellettük szekrény állt, a többi „helyiségtől” mindösszesen egy függöny választotta el a két „szobát”.

Hátul még nyílt egy szintén függönnyel elválasztott tér, ott valószínűleg a fürdőszoba kapott helyett, a hölgy ide húzódott hátra megmosakodni a vacsora előtt.

Angolóra Ázsiában

Míg készültek a finom falatok, a gyerekek az iskolai angolkönyvet mutogatták nekünk. A családban egyedül az idősebbik lány beszélt valamennyit angolul, a többiek helyett is ő fordított, illetve a Google Translator volt még segítségükre.

A kicsik egyelőre csak szavakat ismertek a könyvből, de lelkesen ismételték, ahogy újra és újra átvettük velük a tananyagot.

A vacsora

Amint elkészült a vacsora, a földre terítettek egy díszes bambuszszőnyeget, itt gyűlt össze a kambodzsai család apraja-nagyja. A menü zöldségleves volt, és egy nagy tál chiliszósz, amibe a húst mártogatták. Mivel a húst szinte nyersen ették, így én csak a levest kóstoltam meg, ami meglepően ízletes volt.

Étkezés közben egy-két szomszéd is benézett, talán híre ment, hogy fura vacsoravendégei vannak a családnak, de az is lehet, hogy máskor is így szokták.

Milyen színű legyen a bőrünk?

A néni, aki meghívott minket mellettem foglalt helyet és szinte azonnal feltűnt neki, milyen fehér a bőröm, az övéhez képest. Mentegetőzhettem volna ugyan, hogy már két hónapja úton vagyok és rengeteget barnultam, de igaza volt, még a nyomába se értem. Igazából dicséretként szánta a megjegyzését, ugyanis Ázsiában „divat” a fehér bőr, olyannyira, hogy több kozmetikum, pl. krémek is tartalmaznak fehérítő anyagot.

Elmeséltem neki, hogy nálunk, Európában éppen a barna bőrért rajonganak az emberek és többezer forintot fizetnek krémekért, valamint szoláriumért a barna bőr érdekében. Látszott, hogy teljesen ledöbbent a hallottakon, nem csak ő, hanem az egész család. Mégis minek? – tette fel a kérdést az egyetlen férfi a társaságban és azonnal megtalálta a költségkímélőbb megoldást:

Ha barnulni szeretnétek, gyertek két évet dolgozni a kambodzsai rizsföldekre!

Probléma megoldva, és még igaza is van.

Kimeríthetetlen kedvesség – vacsora után

Vacsora után – mintha eddig nem kaptunk volna már éppen elég kedvességet – még haza is vittek minket tuktukkal. Egyszerűen felfogni is alig tudtuk, hogy lehet egy család ennyire barátságos és jószívű. Random bizalmat szavaztak nekünk és nemcsak hogy beengedtek az otthonukba, de vendégül is láttak minket. Szerettük volna viszonozni a kedvességüket, így másnap a piacon bevásároltunk és meglátogattuk őket, átadva nekik egy szatyor finomságot.