Laoszban az emberek nem télben és nyárban, inkább esős és száraz évszakokban gondolkoznak. Életüket mai napig jelentősen befolyásolja a csapadékmennyiség, így számukra már megszokottá vált például, hogy egy-egy hídjukat félévenként újra kell építeni a monszunnal járó áradások miatt. 

Mivel Laoszban a hidak többsége bambuszból készül, így azokat a magas vízszint és az erős áramlás miatt minden évben május és október között lebontják, majd a heves esőzések után újra felépítik.

Decemberben (ami náluk száraz hónapnak számít) én is felkerestem a helyiek különleges építményét Luang Prabangban. Bár elsőre voltak fenntartásaim a recsegő-ropogó átjáróval, mégis kipróbáltam, és meglepve tapasztaltam a bambusz ruganyos erejét.

Az átkelésért – turistaként – kb. 240 forintot fizettem, a befolyt összegből az újraépítést végző családot támogatják. Fura belegondolni, hogy ezt a hidat ma hiába keresném, valószínűleg már nem találnám meg.

Azon is elgondolkodtam, vajon bambuszhíd hiányában át mernék-e újra kelni az úgynevezett régi francia hídon, ami még az 1920-as évekből maradt fenn Luang Prabangban. A csónakokat leszámítva ugyanis ez tűnik az egyetlen alternatívának az esős évszakokra. Nem fogom szépíteni, szörnyű állapotban van: a fa korhadt, törött, a csavarok kilazultak, berozsdásodtak, vagy egyszerűen hiányoznak. Van, ahol maga a deszka egy része sincs meg.

Nem véletlen, hogy ezt az egyetlen fotót készítettem ott – el voltam ugyanis foglalva azzal, hogy remegő lábakkal, két kézzel kapaszkodva egyensúlyozzak át a túloldalra. Itt egy videó is róla, már rögtön az első pár lépés után.

Akárhogy is gondolkozom… stipi-stopi, bambuszhíd.