Márciusban volt szerencsém csatlakozni egy magyar csoporthoz, akik Londonból indultak Tenerifére nyaralni. Szuper csapat, szuper hangulat így a poént, hogy „Másszuk meg a Teidét!” hamar tettek követték.

Felesleges tagadnom, később úgyis rájönnétek: nem voltunk igazán felkészülve a hegymászásra. Az egyetlen információnk az volt, hogy az út Google térkép szerint 2 óra 20 perc lesz, de mint utólag kiderült, ez sem volt pontos. Nagyon nem.

A Teide vulkán relatív 3718 méterével Spanyolország és az Atlanti-óceán legmagasabb pontja. 2600 méterig autóval is fel lehet jutni, majd libegő vagy séta és csak az utolsó 200 méter meghódítása engedélyköteles. Erre (talán érthető okokból) nekünk nem volt papírunk.

Röviden a felkészültségünkről

Felszerelésünk egy-egy palack víz, néhány mandarin és szendvics, csokis keksz és wc-papír volt (felkészülve a reggelire elfogyasztott kiwi és kávé esetleges mellékhatásaira). Mindez egy szövetszatyorban. Egyikünk útközben talált egy szál bambuszbotot, ezzel egészítettük ki profinak legkevésbé sem mondható túrafelszerelésünket.

Jómagam egy korábbi kirándulás során kilyukadt Primark cipőben indultam el – mondván, minek tennék tönkre még egy lábbelit, jó lesz ez még erre az útra.

Így készülnek a profik, ha a Teide a cél

Hogy kicsit jobban értsétek miről beszélek, elárulom, más túrázókkal is találkoztunk. Mindannyiuknál óriási hátizsák, profi mászóbakancs, túrabot és túraruha. Nem értettük mire a nagy felhajtás. Egy idősebb német csoporthoz oda is mentünk megkérdezni, miért van náluk ilyen óriási csomag, de mivel ők fent aludtak a vulkánon, nem izgattuk magunkat szerény felszerelésünk miatt.

Ők ennél furcsábban pislogtak ránk, csodálkozva jártak körbe minket és egyértelműen látszott rajtuk, őrültnek hisznek. Visszagondolva, talán nem álltak túl távol az igazságtól.

Amikor rájöttünk, hogy őrültek vagyunk

Nagyjából 2 óra séta után kezdtük igazán érezni, mire is vállalkoztunk. A vizünk már fogytán volt, a mandarinok úgyszintén, a légnyomás-különbség miatt pedig egyre nehezebben lélegeztünk. Úgy hittük, hamarosan úgyis felérünk, legfeljebb ha nagyon elfáradunk, libegővel jövünk le. A terv pazarul hangzott, a megvalósítással akadtak csak problémák.

Innentől kezdve méterről méterre egyre nehezebb volt mozogni, a mellkasomon erősödött a nyomás. Ásítással, köhögéssel próbáltam megtölteni oxigénnel a tüdőmet, de alig éreztem, hogy lenne bármi hatása. Ilyen körülmények között még további két és fél órán keresztül másztunk. A hegy már délutáni árnyékot vetített a mögöttünk álló ösvényre.

Már 5 órája úton…

Kissé félve, de feltettük a nagy kérdést egy lefelé vidáman szökellő, nálunk egyértelműen profibbnak tűnő túrázónak: mennyi van még hátra???

A válasz így kezdődött: „fél óra múlva…” (nagy sóhaj, talán még meglesz, hiszen a fiúk már lehet odaértek, hátha megvár a libegő) majd folytatódott: „… lesz egy síkabb terület, ott egy pihenő, szállás kialakítva…” (ohh, igen, ez a 3500 méter, igaz? nincs is engedélyünk tovább, innen indul a lift, ugye?) és a hideg zuhannyal zárult: „… és onnan még nagyjából 2-2,5 óra a libegőig.” Micsoda??? Neki 2-3 óra… nekünk, félholtan még legalább 6…

Ekkor közel 5 órája voltunk úton, 3200 méteren jártunk. A vizünk teljesen elfogyott, szédültünk és néhány lépés után le kellett ülnünk megpihenni. Tudtuk, hogy itt már nincs tovább, vissza kell fordulnunk. A napnyugta is közeledett.

Újratervezés: a cél, hogy lejussunk valahogy

Meglepő, hogy ilyen magasságban működik a mobilinternet, de ezúttal életmentő volt. Megüzenhettük a csapat másik felének az új infót. Jól sejtettük, ők elértek a pihenőházig, ahol 3 euróba került egy fél literes víz. 4-en, összesen 3 palackkal tudtak venni, több apró ugyanis nem volt náluk. Az automata se kártyát, se papírpénzt nem fogadott el.

Szerencsére ez a kis folyadéklöket 6 fő között elosztva elég volt annyira, hogy biztonságban leérjünk a kisbuszhoz. Amikor beültünk, mindenkiből egyszerre szakadt ki a röhögés és a kérdés: mi a fenét gondoltunk mi???

Túléltük a Teide meghódítását!

Az Alföldön felnőve, nehéz elképzelni milyen hatással lehet több mint 3 ezer méter a szervezetünkre. Az általunk megmászott legmagasabb hegy a Kékes volt, szerény 1014 méterével. Ehhez képest a Teide már-már felfoghatatlan. Pedig sejthettük volna, hogy ha ezt látjuk a repülőből és mászás közben is több felhő van alattunk, mint felettünk, akkor ideje elgondolkodni a terven, ami a teraszon ülve még jó ötletnek tűnt.

A kalandvágy azonban hajtott minket, és azóta se bánta meg senki, hogy belevágtunk. Életünk legnagyobb élménye volt/lesz és már az is szóba került, hogy jövőre – kicsit felkészültebben – visszatérünk és ténylegesen meghódítjuk a Teidét.