Sosem voltam híve azoknak a programoknak, ahol az állatokat csupán azért tartják fogságban, hogy a szórakozó közönség új fotókat posztolhasson Instagramra. A tigris nem simogatnivaló állat, a delfin nem medencében osztogat puszikat, az elefánt pedig nem azért él, hogy trónszékben ülő turistákat cipeljen a hátán. A kambodzsai Mondulkiri Project ez utóbbitól menti meg az elefántokat a Sen Monorom közelében fekvő hatalmas erdőben. Egy kétnapos dzsungeltúra emlékei.
Elefántmentés Kambodzsában
Még 2020-ban járunk, néhány hónappal azelőtt, hogy a covid-19 fenekestül felforgatta az életünket. Ekkor már két hónapja voltam úton Ázsiában: Thaiföld és Laosz után egy kambodzsai dzsungelbe tartottam. A Mondulkiri Project munkáját szerettem volna közelebbről megismerni, akik az ország északi részén elefántmenhelyet üzemeltetnek.
Jelenleg négy nőstény elefánt él náluk: Happy, Princess, Comvine és Sophie. Mindegyikükkel sikerült már első nap találkoznom és mivel volt nálam néhány banán, hamar össze is barátkoztunk. Rendkívül jámbor természetűek, annak ellenére, hogy korábbi gazdáik nem mindig bántak velük jól.
Princess háta és gerince például eldeformálódott a sok elefántolástól, Sophie fülét pedig vaskampóval lyukasztották át, hogy azzal vezessék őt. Ők a két idősebb elefánt, számukra a gondtalan nyugdíjas éveket kívánja biztosítani a Mondulkiri Project, míg a fiatalabbakat éppen egy hasonló sorstól igyekeznek megóvni az ott dolgozók.
Itt nincs lovaglás, sem ostor vagy láncok, az állatok szabadon élnek, a gondozók csupán banánnal csalogatják őket magukhoz.
Az elefántokkal délután még fürdőztünk egy kicsit a folyóban, majd tradícionális, bambuszban főzött vacsorával zártuk a napot. Az éjszakát egy fából épült, nyitott házikóban, függőágyakban töltöttük. A friss, hűs levegőn hosszú hetek után remekül aludtam, így kipihenten vártam a dzsungeltúra második napját.
Az igazi dzsungeltúra
A túravezetőnk a szomszéd faluból érkezett hozzánk. Reggel 8 körül indultunk, útunk erdőkön, mezőkön, folyókon át vezetett. Több vízesésnél is megálltunk, ebédkor az egyikben lehetőségünk nyílt megmártózni is és bár a víz jéghidegnek tűnt, frissítően hatott a forró napon.
A dzsungeltúra valamikor délután 4-5 óra körül ért véget, 18 kilométert magunk mögött hagyva. Célállomásunkhoz érve kimerülten pihegtünk az árnyékban, míg a túravezető csak mosolygott. Neki meg se kottyant a táv és a hőség, ő minden második napon megteszi ezt az utat – egy szál papucsban, ahogyan azt az ázsiaiaktól már megszokhattuk.
A Mondulkiri Project 2013-ban kezdődött, és több célt is szolgál. Az állatok megmentésén túl a fakitermelést is igyekeznek megfékezni a területen, úgy, hogy a helyiek faanyagból származó jövedelmét más munkalehetőségekkel pótolják, valamint támogatják a hegyekben élő Bunong törzset is.
