Amikor megszületett az elhatározás, hogy Skóciába költözünk, már négy éve éltünk egy szerethető albérletben Nyíregyházán. A bútorok ugyan nem a sajátjaink voltak, de már egészen magunkénak éreztük őket. Kidekoráltuk a szobánkat: megtöltöttük kedvenc holmijainkkal és szép emlékekkel. Ezt készültünk hátrahagyni, amikor rábólintottunk a nagy-britanniai álláslehetőségre és dobozokba, bőröndökbe csomagoltuk életünket.
Dobozolunk
Korábban már írtam arról, mennyi elintéznivaló dolog várt ránk, mielőtt felszállt volna a repülőnk Skóciába. Ezekből még az utolsó napokra is maradt tennivaló, miközben már a csomagolást is megkezdtük.
Azt hinnénk a fogyasztók társadalmában akármelyik üzletből pillanatok alatt lehet dobozokat szerezni, ám ez korán sem volt ilyen egyszerű. Elég sok boltot kellett végigjárni azért a néhány kartonért.
Pakolunk
Az összepakolás és takarítás – mint a mesében a lakodalom – három napig tartott. A cuccokat három csoportba soroltuk: voltak, amiket szülőknél szállásoltunk el, voltak amiket magunkkal hoztunk, és voltak, amiket kidobásra szántunk.
Csomagolás közben jó nagyokat lehet csodálkozni,hogy mennyi kacatot bír felhalmozni az ember, és jééé az elveszettnek hitt fél pár zokni is előkerült az ágy alól.
Költözünk
Miután leadtuk az albérlet kulcsát a tulajnak, két napra visszaköltöztünk a szüleimhez. Furcsa volt újra a régi szobámban aludni, ami már egy kicsit sem hasonlított a szobámra. A falak új színt kaptak, az ágyat kicserélték, a polcokon pedig már nem az én könyveim feküdtek. Otthon voltam, de valahogy mégsem.
Az utazás gondolata izgalommal töltött el: kicsit féltem, de inkább gyermeki várakozással és kíváncsisággal tekintettem a jövőbe. A reptéri transzfer november 8-án, hajnali fél 1-kor vett fel minket.
A kocsiban ült egy lány, aki szintén Glasgow-ba indult (és szerencsére nem először), így nem voltunk annyira elveszettek a becsekkoláskor – ami amúgy sokkal egyszerűbb volt, mint ahogy elképzeltem.
Öveket becsatolni!
Amikor a terminálból kilépve buszra szálltunk, hogy sok keréken guruljunk el a repülőig, még eszembe jutott a Showder Klubos poén: „Na mi van, mégis busszal megyünk?” – aztán arra gondoltam, hogy néhány óra múlva már a skót vicceket kell majd megértenem.
